Wikiforrás huwikisource https://hu.wikisource.org/wiki/Kezd%C5%91lap MediaWiki 1.47.0-wmf.1 first-letter Média Speciális Vita Szerkesztő Szerkesztővita Wikiforrás Wikiforrás-vita Fájl Fájlvita MediaWiki MediaWiki-vita Sablon Sablonvita Segítség Segítségvita Kategória Kategóriavita Szerző Szerző vita Oldal Oldal vita Index Index vita TimedText TimedText talk Modul Modulvita Event Event talk 0 43990 103538 103479 2026-05-09T17:56:14Z Farafince 9102 redundáns idézet eltávolítása a Cooley kapitányra vonatkozó lábjegyzetböl 103538 wikitext text/x-wiki {{fej | szerző =Roark Bradford | fordító = [[Szerkesztő:Farafince|Szabó András]] | cím = A tengeri medve | szakasz = | előző = | következő = | kulcs = Atengerimedve | megjegyzés = A Collier's 1928. március 17-i számában jelent meg először ''The old He-Coon'' címmel. A jegyzeteket a fordító írta. }} <poem> A John D. Grace<ref>Bővebben a hajóról [https://search.library.wisc.edu/digital/AQBFPHCRS6KWK38G angolul] </ref> gőzhajó sebesen siklott a sodrással a meder közepén. A zavaros víz kavargása és az egész alsó fedélzet remegése altatódal volt a húszéves rakodóknak, akik a rakományhalmok között hevertek. Minden békés volt. Nem volt munka, és nem volt gond. Semmi, csak alvás és pihenés. Hirtelen két rövid kürtjel hangzott fel. Öreg Collins a kazán melletti félfekvő helyzetéből előrehajolt, és a part felé kémlelt a ködös januári esőben. „Ez már a Crescent Bend lesz” – állapította meg, majd felvett egy félgallonos<ref>körülbelül 1,89 liter</ref> butykost, kihúzta a kukoricacsutka dugót, és kiitta belőle az utolsó csepp erős pálinkát is. – „Mire ezt a cókmókot felhordjuk az első fedélzetre, már kötünk is ki” – vonta le magában a következtetést, és elégedetten emelte fel a hangját. – Hé, hé! – harsogta. – Szedjétek a lábatokat, gyerünk, mozgás! Kapjátok fel a cuccokat, és hordjátok! – rendelkezett az Öreg. A fedélzet azonnal olyanná vált, mint egy hangyaboly. Emberek másztak elő a rakományhalmok alatti védett helyekről, és a teherrakás köré sereglettek, amelyet a kikötés előtt a hajóorr közelébe kellett vinni, hogy a kirakodás gyorsabb legyen. Öreg Collins, aki szokása szerint egy hosszú [[:w:Hikoridió|hikoridió]]ból készitett botra támaszkodott, gyakorlott szemmel mérte végig a munkásokat. Csak a Ricinus<ref>Eredetiben ''Castor Oil''. Nevét vagy a Castor Oyl nevű képregény figuráról kapta – akit 1920-ban Elzie Crisler Segar karikaturista alkotott meg a Thimble Theatre című sorozatához, s amely ma [[:w:Popeye,_a_tengerész|Popeye]] néven ismert –, vagy a Castor Oil márkanevű [[:w:Ricinus|ricinusolaj]] után, amelyet a 20. század közepéig gyakran adták gyermekeknek különböző betegségek ellen. Bővebb info [https://en.wikipedia.org/wiki/Castor_Oyl angolul]</ref> nevű parasztfiú tünt fel neki, aki előző nap Natchezben csatlakozott a legénységhez. Bár nagy, tagbaszakadt gyerek volt, a rakományhalmot a legkisebb darab után kutatva méregette. – Te, Ricinus! – dörrent rá az Öreg, és ugyanabban a pillanatban a bottal az új rakodó hátára csapott. – Azt kapd fel, amelyik először a kezedbe akad, különben rád pirítok ezzel a hikorival! Ricinus, akit csípett az ütés, felegyenesedett és megfordult, mintha verekedni akarna. Ugyanolyan nagy volt, mint a főnök, de sokkal fiatalabb és erősebb. Ám az Öreg készen állt. Lecsapta a fejéről a gyapjúsapkáját, hátrahajolt, és nekilendült. Ricinus azonban felkapott egy rakatot, és eliszkolt. – Az a vén gazember úgy tett, mintha fel akarna öklelni – súgta oda Ricinus a mellette lévő rakodónak, miközben letette a rakatot az első fedélzetre. – Úgy tett? – horkant fel a másik. – Jobb, ha örülsz, hogy csak úgy tett. Ha felöklelt volna, azt hitted volna, beléd csapott a villám. – Tényleg? – Úgy öklel, mint egy vén kos. – Nahát! – Ricinust szórakoztatta a gondolat, és nevetni kezdett. – Te, Ricinus! – Mennydörgött ismét az Öreg. – Hagyd abba a vihorászást, és láss munkához! Fogadok, hogy legközelebb, ha rád kiáltok, beverem a fejedet. – Ricinus munkához látott. A hajó a New Orleans-i Bienville utcai kikötőhöz húzódott, és a kiálló cölöpökhöz rögzítették. Egy matróz a csörlőnél leengedte a pallót, és abban a pillanatban, hogy a deszka a rakpartot érte, az Öreg már útnak is indította a rakodók sorát, akik egy-egy rakattal a vállukon mentek lefelé. És onnantól kezdve, míg az utolsó rakatot is partra nem vitték, ott állt a botjával és mozgásban tartotta őket. Nem gyorsan, de egyenletesen. Az Öreg közismert volt a folyón. Az illinois-i Cairótól le New Orleansig a rakodók történeteket meséltek a John D. Grace fő fedélzetének vén rakodófőnökéről. És dalokat is énekeltek róla. A „Szegény fiú” című dal ezer és egy verse között volt egy, amely így szólt: ''Utaztam a Stacker-en, a Queen-en,'' ''És a Tennessee Belle-en.'' ''De a Grace-en Collins úgy hajtott,'' ''A pokolba kívántam magam már: szegény fiú!'' ''Csak pörögj, csak pörögj, szegény fiú!'' Ez volt az Öreg főnöki sikerének titka. Mozgásban tartotta őket. Fel a pallón, és le újra, a teherhordók véget nem érő áradata! Soha nem siettette vagy zavarta őket, amíg tartották az egyenletes tempót. De szüntelenül figyelt, hogy „indulásra készen álljanak”, amint a palló leért. Nem tűrt semmi bolondozást, ha munka volt. – Nincs értelme siettetni az embereket – jelentette ki. – Jobban elfáradnak attól, ha a munka miatt nyaggatják, mint a munkától magától. És ha megőrjíted őket, csak kiégetik magukat a semmittevéssel. Én egy perc alatt több erőt tudok kikáromkodni egy emberből, mint amennyit egy hónap alatt ki tudok dolgoztatni belőle. Sosem volt kérdés sem a rakodók, sem az Öreg fejében, hogy ki a teljhatalmú úr a fő fedélzeten. – Cooley kapitány,<ref>L.V. Cooley (1855-1931) híres hajós volt. A [[Gőzhajó a folyókanyarban]] című elbeszélésben mesél pályafutásáról. Bővebben a kapitányról és hajóiról fényképekkel: {{cite web|title=Steamboat People: Captain LaVerrier Cooley|website=Online Steamboat Museum – Dave Thomson Collection|language=en|url=https://steamboats.com/museum/davet-peoplecaptaincooley.html|access-date=2025-11-17}}</ref> ő a rakodók főnöke – magyarázta az öreg –, ahogy majdnem minden másnak is a főnöke ezen a folyón. De a Kapitánynak túl sok más dolga van, semhogy a niggerekkel is törődjön. Szóval én itt egy kicsit főnökösködök helyette. És Cooley kapitányról is elmondható, hogy tudta, hogyan kell a hatalmat átruházni. És azt is tudta, hogyan kell békén hagyni egy embert, ha a munkája kielégítő volt. Így Öreg Collinst teljesen békén hagyta, soha nem kérdőjelezte meg és soha nem avatkozott bele a dolgába. Hosszú, unalmas munkanapok után, melyek során az Öreg minden egyes rakodó minden mozdulatát figyelte a pallón fel és le, a New Orleans-i rakományt kirakták, és a folyón felfelé szállítandó árut felvették. Éjszaka volt, mire befejezték a rakodást, és a menetrend hajnali indulást írt elő. Ez tökéletesen megfelelt neki. Amikor az utolsó rakat is a fedélzetre került, csendben megkereste üres butykosát, és elindult a „külvárosba”, hogy négy dollárért megtöltsék neki. Az Öreg nem volt az, akit általában iszákos embernek neveznek. Csupán ahhoz a régi vágású folyami emberekhez tartozott, akik úgy vélték, hogy a bőséges pálinka és a kinin megelőzi a folyami életre jellemző betegségeket – a hidegrázást és a lázat nyáron és az ízületi fájdalmakat és tüdőbetegségeket télen. És néhány kísérlet után rájött, hogy a kinin felesleges összetevő a megelőzésben. A Canal utcán fel a Rampart utcáig sétált. Egy butykost nehéz elrejteni, így nem is próbálkozott vele. „Azt hiszik, petróleum” – okoskodott. De logikája ellenére nyugtalanul érezte magát.<ref>1920 és 1933 között az USA-ban tilos volt az alkohol gyártása, importja, szállítása és értékesítése. A tilalmat a 18. alkotmánymódosítás vezette be, és bár célja az alkohollal kapcsolatos társadalmi problémák csökkentése volt, végül nem várt következményekkel járt, mint például a szervezett bűnözés növekedése és a törvények széles körű megsértése. Bővebben [https://en.wikipedia.org/wiki/Eighteenth_Amendment_to_the_United_States_Constitution angolul] </ref> A folyón ő volt a dalok és történetek híres vén mosómedvéje.<ref>Eredetiben: He-Coon (hím [[:w:Mosómedve|mosómedve]]) egy népi mondákban szereplő figura, akit gyakran használnak egy okos és tapasztalt személy megjelenítésére. Míg a fiatalabb mosómedvék az éjszakai aktivitás csúcspontján merészkednek ki, az öreg hím hajnalig vár, mert tudja, hogy a fiatalabb mosómedvék és az őket üldöző kutyák már elfáradtak, így könnyebben hozzáférhet a megmaradt táplálékhoz. Stratégiája nem a nyers erőn alapul, hanem azon, hogy a környezet és más állatok szokásainak ismeretét felhasználva túljár más vadászok és ragadozók eszén.</ref> De távol tőle kényelmetlenül érezte magát. „Ha megállítanak – döntötte el –, felvágok, és megmondom nekik, hogy én Cooley kapitány niggere vagyok, és senki sem mer ujjat húzni a vén Cooley kapitánnyal.” Ahogy befordult a Rampart utcába, a gondolat jelentősen megnyugtatta, és tovább ballagott, majd jókora magabiztossággal fordult be egy szűk sikátorba, és ment hátra a belső udvar felé, ahol az az ember tanyázott, aki újratölti a butykosát. De az ember nem volt ott! Helyette ott állt maga a kékkabátos Törvény! Rézgombokkal, gumibottal és egy csillogó pisztollyal! – Hová megy, öregember? – kérdezte a Törvény. – Sehova, Törvény úr – felelte az Öreg, és hangtalanul a földre ejtette a butykosát. – Ó, dehogynem – állította a Törvény. – Maga most bemegy az Első Kerületre, és elmeséli ezt Leonard bírónak. – Igenis, Törvény úr, épp készültem. Merre van innen? – az Öreg bármilyen ürügyet megragadott volna, hogy eltűnjön a Törvény szeme elől. – Erre tessék – mutatott a rendőr, és az Öreg belépett a jelzett ajtón egy rendőrökkel és négerekkel teli kis szobába. Nemsokára jött a rabszállító, és bevitte őket az őrsre. Az Öreg minden alkalommal, amikor valaki meghallgatta, megpróbálta elmagyarázni, hogy ő Cooley kapitány rakodófőnöke, de mindenki azt mondta neki, hogy „ezt majd a bírónak mondja el”. Két óra múlva a tárgyalóterembe vezették. – G. Collins – színesbőrű – tizennégy–harminchat – négyes szakasz – csavargás és iszákosság<ref>Bradford több írásában is szerepel ez a törvény. Bár kiterjedt keresések jogi adatbázisokban és Louisiana állam történelmi törvénytáraiban nem találták az "Act 1436"-os számú, a 20. század elejéről származó törvényt, amely a csavargással vagy "gyanús személyekkel" foglalkozna, Bradford szövege nagyon is valós: A "Dangerous and Suspicious" (Veszélyes és Gyanús) kategóriára vonatkozó törvények a déli államok jogrendszerének szerves részei voltak, különösen a [[:w:Jim_Crow-törvények|Jim Crow-korszakban]]. Ezeket gyakran "csavargási törvényeknek" (vagrancy laws) nevezték, és rendkívül tágan fogalmaztak, hogy a hatóságoknak széles körű intézkedési jogkört biztosítsanak: ''"Minden személy, aki látható jövedelemforrás nélkül, munka nélkül él; minden személy, aki idegen helyen kóborol és rossz hírű házakban, sörözőkben, melléképületekben, piacokon vagy más középületekben, illetve a szabad ég alatt hál...; minden személy, aki idegen helyen kóborol és koldul, vagy aki házról házra jár, vagy az utcákon, utakon, átjárókban vagy más nyilvános helyeken tartózkodik, hogy kolduljon vagy alamizsnát kapjon...; és minden gyanús személy, akit bármely utcán, sikátorban vagy más nyilvános vagy magánterületen találnak ólálkodni vagy sétálgatni, anélkül, hogy bármilyen törvényes üzleti ügye vagy becsületes foglalkozása lenne..."'' (Louisiana állam, 1908-as 205. számú törvénye)</ref> – darálta a jegyző. A bíró ránézett. Nem tűnt veszélyes és gyanús alaknak. De a város tele volt semmirekellő négerekkel, akik a telet lógással töltötték. – Miből él, öregember? – kérdezte a bíró. – Dolgozom, Bíró úr – magyarázta Öreg Collins. – Cooley kapitány az én fehér emberem. Majd ő... – Ki az a Cooley kapitány? – vágott közbe a bíró. Az Öreg megdöbbent. – Hát nem tudja, ki az a Cooley? – kérdezte, csodálkozva bármely ember – fehér vagy fekete – tudatlanságán, aki nem tudta, ki az a Cooley kapitány. – Nem – csattant fel a bíró. – Kicsoda ő? Az Öreg kereste a szavakat, egy egyszerű tényt, ami megmagyarázná ennek a tudatlan fehér embernek Cooley kapitány elsöprő fontosságát. – Hát, Bíró úr – magyarázta végül –, a Biblia azt mondja, hogy az Úr hat láb magas. – Elhallgatott, hangját áhítatos suttogásra halkította, majd hozzátette: – Cooley kapitány meg hat láb és két hüvelyk – két hüvelykkel magasabb, mint az Úr. – Harminc nap – mondta a bíró. – Hívja a következő esetet, őrmester. Már majdnem hajnalodott, mire a hír eljutott a hajóra, hogy a rakodófőnök börtönben van, és a nap már jócskán fent járt, mire Cooley kapitánynak sikerült kiszabadítania... De amikor a Grace felhúzta a pallóját és eloldotta a köteleit a hosszú, folyón felfelé vezető útra, az Öreg már a fő fedélzeten volt, és a rakodókat vezényelte a rakományhalmok utolsó simításainál. Az Öreg ott volt, de a butykosa üresen hevert egy sikátorban a „külvárosban”. A folyón felfelé vezető út azonban nem viselte meg annyira az öreget. Az időjárás kegyes volt – nem volt elég meleg a hidegrázáshoz és a lázhoz, de túl meleg és napos volt a tüdővészhez és az ízületi fájdalmakhoz, így igazán nem is volt szüksége pálinkára ezen bajok megelőzésére. De a visszaúton igazi téli eső kezdődött, és négy hideg, latyakos, szitáló napig tartott. Az Öreg megfázott, ami gyorsan „mellkasi fájdalommá” fejlődött. És mire a hajó végül ismét elérte New Orleanst, már lázálmai voltak a kétoldali tüdőgyulladástól. A kórházban Cooley kapitány utasította az orvost, hogy „tegyen meg mindent” a rakodófőnökéért. – Semmit se hagyjon ki – mondta. – Még négy napig itt leszek, aztán tizenegy nap fel a folyón és vissza. Tizenöt nap, addigra már munkaképes állapotba kell hoznia. Az orvos az Öregre nézett és megrázta a fejét. – Megteszem a tőlem telhetőt – ígérte. – Nagyon beteg – és hát meglehetősen idős is. Hm. Az orvos a tőle telhető legjobbat tette. Az Öreg külön szobát kapott és a legjobb ellátást. És szüksége is volt minden figyelemre, amit kaphatott, mert csak egy elkeseredett küzdelem után sikerült végül legyőzni a súlyos tüdőgyulladást. Aztán következett a hosszú időszak, amíg a betegség által elpusztított erőt újra kellett építeni. És az Öreg ekkor szenvedett igazán. Először is, a gőzhajón szeretett élni. Másodszor, az étel nem ízlett neki. De az igazi tüske az oldalában Horace volt. Horace volt a kórházi ápoló, akit az öregember mellé osztottak be, miután állapota annyira javult, hogy már nem volt szüksége képzett nővérre. Horace sárgás bőrű és apró volt, szarukeretes szemüveget viselt. Haját valami sűrű, zsíros anyaggal a fejére tapasztotta, ideje nagy részét a székben alvással vagy a szobában való fontoskodó parádézással töltötte és nagyképű volt. Az Öreg gyűlölte őt. – Na, ezt jól jegyezd meg, fiam – mondta Horace-nak, amikor először meglátta. – Hozzám ne gyere ezzel a nagyképű dumáddal. És ne próbálj parancsolgatni nekem, mert én nem az a fajta ember vagyok, aki hagyja, hogy egy nigger parancsolgasson neki. Gőzhajós ember vagyok, és én parancsolok magamnak. – Igazán? – Horace modora enyhén gúnyos volt. De az Öreg türtőztette magát. – Én parancsolok Cooley kapitány összes rakodójának a Grace-en. És minden ember, akinek parancsolok, kétszer akkora, mint te, sőt néha még annál is nagyobb. De mindegy, hogy kicsi vagy nagy, én vagyok a főnök, és minden nigger, aki a fő fedélzetre lép, egyforma az én szememben. – Hát – mondta Horace –, felőlem lehet maga a főmedve odalent a gőzhajón, vagy akár a főszamár is, nem érdekel. De maga itt a lópisztolyban<ref>Eredetiben ''horse-pistol'' (lópisztoly), a hasonlóan hangzó ''hospital'' (kórház) szó elferdített változata. A [[:w:Deep South|Délvidéken]] régebben úgy gondolták, hogy ha valaki kórházba kerül, az azt jelenti, hogy meg fog halni. A lópisztolyos szójáték a kórházra abból eredhet, hogy akkoriban egyszerűen szokás volt megölni az öreg, beteg vagy súlyosan sérült lovakat. Lásd még [https://www.urbandictionary.com/define.php?term=Horsepistol angolul] </ref> nem más, mint egy beteg nigger. És nekem minden beteg nigger egyforma, akár kicsi, akár nagy. Most nyissa ki a száját, és nyelje le ezt a gyógyszert. Öreg Collinsnál elszakadt a cérna. Megpróbált felülni és ráugrani a pimasz kis emberre, de nem volt hozzá ereje. Így csak fortyogott és dühöngött egy ideig, de sikerült Horace tudtára adnia, mit gondol az ügyben. – Engem nem érdekel, mit gondol rólam – vágott vissza Horace. – Engem csak az érdekel, hogy kinyitja-e a száját, vagy fogjam be az orrát, hogy kinyissa? Az Öreg fontolóra vette. Tehetetlen volt, és nem kételkedett abban, hogy a gyűlöletes kis ember addig fogja az orrát, amíg kénytelen nem lesz kinyitni a száját levegőért, és akkor beletölti a gyógyszert. – Én soha nem szedek gyógyszert – magyarázta erőtlenül Öreg Collins. – A pálinka az egyetlen orvosság, amit egyáltalán beveszek. Horace úgy nevetett, mintha épp egy jó vicc jutott volna eszébe. – Hát, ennek a gyógyszernek pálinkaszaga van – mondta. – És úgy is néz ki. Talán pálinka. Az Öreg reménykedve kinyitotta a száját, és az ápoló beleöntötte a kanálnyi vasat, [[:w:Kinin|kinin]]t és [[:w:Sztrichnin|sztrichnin]]t tartalmazó folyadékot. – Fúj! – robbant ki Öreg Collinsból, amint a hangszálai újból működésbe léptek. – Fúj! Fiú, mit akarsz csinálni? Megmérgezni? Ez a lötty keserű, mint az epe! De Horace már visszatért a székéhez, és kényelmesen elhelyezkedett egy kis alváshoz. Figyelmen kívül hagyta az öregember szitkozódását és ígéretét, hogy „majd visszakapod, te sárga szarházi, majd meglátod”. Hosszú várakozás után, mely alatt az Öreg evett és aludt egy keveset, Horace megjelent az ágya mellett egy újabb adag gyógyszerrel. Elvigyorodott. – Itt van még egy kis adag abból a finom pálinkából, amit annyira szeret. – Takarodj tőlem ezzel a szarral! – figyelmeztette az Öreg. – Egyszer már hazudtál nekem, és többet nem fogsz. Horace szigorú lett. – Nyelje le ezt a szert, ember. Nincs időm játszadozni magával. Nyissa ki azt a lyukat az arcán. – Jobb, ha elhúzol innen, amíg még egyben vagy – felelte Öreg Collins. – Mert most kezdek igazán dühbe gurulni. – Nyelje le ezt a szert – vágott vissza Horace –, vagy befogom az orrát, és leöntöm a torkán. Az Öreg ismét megpróbált felkelni és megölni az ápolót, de rájött, hogy még ahhoz sincs ereje, hogy felüljön az ágyban. Lenyelte a gyógyszert. – Eljön az idő – mondta nyugodtan, miután a hangja visszatért –, eljön az idő, amikor megfizetek neked, te vigyorgó szarházi. Csak várj. Az Úr a kezembe ad majd téged, és meg fogod bánni. Több volt a remény, mint a hit az ígéretben, de a komoly fenyegetés némileg enyhítette az Öreg Collinsban forrongó gyűlöletet. – Tényleg? – vigyorgott Horace, és letelepedett a székébe egy újabb szundikálásra. Amikor az orvos megérkezett a napi vizitjére, Horace jelentette, hogy a beteg nagyon engedetlen a gyógyszerszedéssel kapcsolatban. Az orvos azt mondta az Öregnek: – Túl keményen dolgoztam azon, hogy meggyógyítsam, semhogy most hagyjam meghalni általános legyengülésben. Minden alkalommal beveszi azt a gyógyszert, amikor ez a fiú mondja. Értve? –Doktor úr – mondta –, beszedem a gyógyszert, ahogy mondja, de úgy tűnik, nem használ a hátfájásomra. Az orvos csupa érdeklődés lett. – Milyen fájdalom? Mióta van ott? Miért nem szólt róla? Milyen jellegű a fájdalom? Az Öreg lassan és óvatosan beszélt. Tökéletesen leírta a fájdalmakat, ahogyan azt az ízületi betegségben szenvedő folyami emberektől hallotta. Persze neki nem voltak ilyen fájdalmai. De tudta, hogy az egyetlen gyógymód rá a pálinka. Mindenki tudta. Még az orvosnak is tudnia kéne, hogy a beteg ízületeket alkohollal kell gyógyítani. – Reuma – diagnosztizálta az orvos. – Kétségtelenül reumás állapot. Hm. – Igenis, uram – mondta Öreg Collins. – És azt mondják, semmi sem gyógyítja úgy ezt a fajta betegséget, mint egy kis erős pálinka. – A hát-, a váll- és a lábízületei – folytatta az orvos, figyelmen kívül hagyva a javasolt gyógymódot. – Hm. Az ön korában csak ideiglenes enyhülésben reménykedhetek. Az öreg izmok elsatnyultak. Hm. Egy erős összehúzó szerre van szüksége. Hagyok itt egy üveg kenőcsöt, hogy a fiú minden alkalommal masszírozza meg vele a hátát, amikor a fájdalom jelentkezik. Értve? – És kisétált a szobából. Az Öreg csalódott volt. A kenőcs mindig csalódást okoz, ha az ember pálinkára számít. De végül is a kenőcs talán jobb, mint a keserű gyógyszer, és megparancsolhatta Horace-nak, hogy kenje be, amikor ő akarja, ahelyett, hogy gyógyszert kelljen parancsra lenyelnie akkor, amikor Horace jónak látja. – Kenj egy kicsit a hátamra! – dörrent rá Horace-ra, amint a kenőcs megérkezett. – Itt haldoklom a hidegrázástól, te meg ott alszol a székben. És jobb, ha pattansz, te gazember, ha kiáltok, különben... – Azt akarta mondani, hogy „beverem a fejedet”, de eszébe jutott, hogy ereje elhagyta, és így helyettesítette: – ...különben beárullak az orvosnak, amikor legközelebb erre jár. Gyenge fenyegetés volt, de Horace megmasszírozta. A kenőcs a beteg széles hátára kenve égetett, mint a pokol. Horace láthatóan élvezte az Öreg nyögéseit. – Majd visszakapod! – ígérte az Öreg ezredszerre is. – Olyan biztos, mint hogy élsz, majd visszakapod. – Tényleg? – nevetett Horace. – Hogyan? – Hogyan! – ismételte az Öreg. – Majd elkaplak a ''Grace''-en, és megmutatom neked egy hikori bottal. Így. – Elméjében a jóslat valósággá vált, és tényleg elvigyorodott a kilátáson, hogy a hikori botját Horace-on használja. – Elkaplak a ''Grace''-en, és alád gyújtok. Horace nevetett. – De soha nem fogsz elkapni – jelentette ki. – Én az eszemmel dolgozom, a gőzhajózás pedig azoknak való, akik a kezükkel dolgoznak. – Leült az ágy szélére, a kenőcsöt a háton szélesen eloszlatta, és újra masszírozni kezdett. – Az az ember, aki az eszével dolgozik – magyarázta –, az ülve dolgozik. A kenőcs égetett, mint a pokol, és az Öreg nem bírta tovább. – Hagyd abba, te bolond! – harsogta. – Megpróbáltál megmérgezni, most meg a hátamat akarod felgyújtani! Vidd innen ezt a francot! Horace visszatette az üveget a gyógyszeres polcra, de pillanatokon belül újra az ágynál termett egy kanállal és a sziruppal. – Itt az ideje egy kis finom pálinkának vagy ginnek – vigyorgott. Az Öreg vereséget szenvedett, és ezt tudta is. Ahogy teltek a napok, ereje kezdett visszatérni. A keserű szirup és a tápláló ételek apránként megerősítették izmait és stabilizálták remegő lábait. Lassú folyamat volt. Bőven volt idő a felépülésre. A Cooley kapitány által ígért tizenöt nap húszra, huszonötre, majd harmincra nyúlt. Cooley kapitánynak ugyanis sok gondja akadt a gőzhajós üzletével, mialatt a főrakodója egy kis beképzelt kórházi ápolóval küszködött. Először is, Cooley kapitány egy órát vesztett azzal, hogy az öregembert a kórházba juttatta. Amikor visszatért a hajóra, az első tiszt már felsorakoztatta a rakodókat, és hordták a tölgyfadeszkákat a hajóról a raktárba. De a rakodók nagyon lassan haladtak a munkával, és ezt közölte is az első tiszttel. – Mindegyik csak tetvészkedik a melóval – jelentette ki. – Ezzel a tempóval egy hétig fog tartani, mire lepakolják a deszkákat. Az első tiszt válaszul általánosságban az összes rakodót, különösen pedig ezeket, alaposan leszidta, és sürgette őket, hogy vagy „dolgozzanak gyorsabban, vagy hagyják ott a munkát”. Cooley kapitány reménykedve figyelte a hatást, de nem vett észre változást. Minden ember odasétált a dongahalomhoz, felvett egyet, felvitte a pallón és a raktárban lévő halomhoz. Miután a deszkát gondosan a halomra helyezte, a rakodó visszajött egy másikért. Mindenki sorban állt és mindenki mozgásban volt, úgy tűnt Cooley kapitánynak. De az biztos volt, hogy a munka nagyon lassan haladt. Felment a legfelső fedélzetre, ahonnan felülről látta a deszkahalmot, és elhatározta, hogy addig figyel, amíg meg nem találja a csigalassúság okát. Látni akarta a konkrét hibát. És amikor Ricinus került sorra, hogy felvegyen egy deszkát, úgy vélte, meglátta. A nagy rakodó a legkisebb deszkát kereste a halomban. Egy konkrét eset Cooley kapitány számára konkrét megoldást kívánt. És akcióba lépett. Eleinte nyugodtan, majd nyelvezete fokozatosan ritmikus lendületet vett, és izzó káromkodással terítette be a környéket, ami úgy ömlött és füstölgött, mint az olvadt láva. Miután megalapozta a hangulatot, nagy nyomású, tömény vitriolos szóáradatot zúdított Ricinusra. És mire a késlekedő rakodó elérte a pallót, Cooley kapitány már ékesszóló volt. Ricinus egyetlen kis deszkájával felbaktatott a pallón az, miközben perzselő megjegyzések záporoztak körülötte. A harminc méteres úton a deszkahalomig a rakodó megbotlott a terhével, majd üres kézzel tért vissza, mintha Cooley kapitány az időjárásról csevegne az első tiszttel, ahelyett, hogy őt használná témájául az egyik legkifinomultabb rögtönzött káromkodás-kompozíciónak, ami valaha is lezúdult a felső fedélzetről. Amikor a néger eltűnt a kazánfedélzet nyílása alatt, Cooley kapitány tehetetlenül fordult az első tiszthez. – A szeme se rebbent, Joe – mondta. Az első tiszt az órájára nézett. – Hét perc, másodpercre pontosan – mondta bizonytalanul. – Uram, Bledsoe kapitány a legjobb napján sem tudta volna magát felülmúlni.<ref>Viszont a bibliai Ábrahám szerint Bábelben ''„a téglavetésnél van egy munkavezető, aki fél lábon állva túlkáromkodja Cooley kapitányt, szépidőben vagy rosszidőben.”'' (Lásd Bradford ''Ádám apánk és gyermekei: Ábrahám szerelmi regénye és házassága'' című történet).</ref> Bár Ricinus semmilyen érzelmet nem mutatott, amíg a kapitány látóterében volt, egyetlen szót sem mulasztott el. És abban a pillanatban, hogy eltűnt a szeme elől, egy oszlopnak dőlt, és féktelen nevetésben tört ki. – A kapitány engem káromolt! – hörögte a nevetőgörcsök között. – Engem! Engem káromolt! – Újabb nevetésroham rázta meg, és a fedélzetre esett. – Maga a Kapitány! Engem káromolt. Más rakodók megálltak, amint a nyílás alá értek, és a nevetéstől vonagló ember köré gyűltek. – Nem téged káromolt – jelentette ki az egyik. – Csak úgy szitkozódott. – De, igenis őt szidta – védte egy másik. És mindketten nevettek. – Ne már? Komolyan? – A nevét is átkozta – tartott ki az első rakodó. – „Ricinusnak” hívta, és szinte mindennek elmondta, amit valaha is hallhattál. – Meg egy csomó olyasminek is, amiről nem. – És a nevetés és viccelődés általánossá vált, miközben Ricinus, a fedélzeten fekve, egyre gyengébb és gyengébb lett. Olyan volt, mint egy rongy, és olyan csendes, mint a halál, de még mindig próbált nevetni. Végül a hasa gyenge rezgésbe kezdett, és egy halk gurgulázó hang tört elő a torkából. – Engem szidott – suttogta. – A vén Kapitány... – és a suttogás egy hallhatatlan gurgulázásba halt el. Az első tisztnek fél órájába telt, mire újra munkára bírta őket, a fegyelem odalett, és tizenöt helyett harminc napba telt, mire a hajó befejezte a következő útját a folyón fel és vissza. Cooley kapitány pontosan tudta, mi a baj – a rakodók. És nem vesztegette az időt, azonnal a kórházba ment, amikor a hajó ismét kikötött New Orleansban. – Egy hónap múlva – becsülte az orvos –, talán visszamehet magával. – Ma visszajön – jelentette ki a kapitány. Vitatkoztak. Az orvos rámutatott az állandó diéta és a folyamatos erősítő szirup adagolásának szükségességére. A kapitány ezt nem így látta. Végül azonban megegyezésre jutottak, a kapitány visszatért a hajójára, az orvos pedig ment a beteghez. – A neve Horace, ugye? – kérdezte az ápolótól. – Igen, uram. – Nos, Horace – mondta az orvos –, jó munkát végzett ezzel a beteggel, és elismerésem érte. A kapitánya a hajón akarja tudni, de nem engedem el, hacsak maga nem lesz ott, hogy gondoskodjon róla, és ügyeljen arra, hogy rendszeresen bevegye a gyógyszerét. Horace-t eltöltötte a fontosság érzése. – Most csomagoljon össze néhány holmit, és szedje össze az ő dolgait is. Kellemes, pihentető út lesz maga számára. – Aztán az orvos a beteghez fordult. – Bácsi – mondta –, ma visszaküldöm a gőzhajóra. – Köszönöm, Doktor úr – mondta udvariasan. De nem volt túlságosan lelkes. Úgy vélte, hogy az orvos azt mondta, Horace is a hajón lesz, és megpróbálta felidézni a pontos szavakat. – Pompásan halad – folytatta az orvos. – Gyorsan erősödik. De továbbra is szednie kell azt a szirupot; vas van benne, és erre van szüksége – vasra. Hogy újra erős legyen. – Igenis, uram – felelte fél szívvel. Az orvos azt mondta, hogy Horace is vele megy? – Nos – mondta az orvos –, ne gondoljon arra, hogy a vízbe dobja, amint a hajóra ér, mert Horace magával megy, hogy lássa, beveszi-e. – És az orvos elhagyta a szobát. Ez az! Horace megy! Amint az orvos becsukta maga mögött az ajtót, az Öreg felült az ágyban, és a lábát a padlóra tette. – Sárga fiú! – dörrent rá. – Hozd a nadrágomat! Az első nap a gőzhajón, amely a Bienville utcánál volt kikötve, kudarc volt az Öreg számára. Túl gyenge volt ahhoz, hogy egyedül járjon, és Horace úgy szorgoskodott körülötte, mint a megtestesült kötelességtudat. A második napon az öreg már egy hordó tetején ülve tudott ordibálni a rakodókkal, és időnként jól megválasztott szitokszavakkal hozta zavarba Horace-t a munkások jelenlétében. De Horace legalább döntetlenre javította a meccset azzal, hogy a munkások előtt kényszerítette a rakodófőnököt a keserű gyógyszer bevételére. A harmadik napon odalépett az öreghez. – Nyissa ki a száját, Nagypapa – vigyorgott. Az Öregre jól hatott a normális környezet, s regenerációs képességei meg egyenesen túlóráztak. – Takarodj tőlem ezzel a franccal! – figyelmeztette. Határozottan megtagadta a gyógyszer bevételét, mire Horace azzal fenyegetőzött, hogy telefonál az orvosnak, és visszaviteti. Az Öreg beadta a derekát, de olyan megjegyzésekkel, amelyek olyan keserűek voltak, mint a szirup. A negyedik napon Horace bebizonyította, hogy ő egy ésszel dolgozó ember. „Miért ne – kérdezte Horace agya –, osszuk a négy adagot nyolc fél adagra, és okozzunk dupla gyötrelmet egy betegnek, aki egyre gorombább lesz, ahogy telik az idő?” És mivel nem volt senki, aki elmagyarázta volna, miért ne tegye ezt, Horace megfelezte az adagokat, és a beteg büszkeségére és ízlelőbimbóira négy helyett nyolcszor mért csapást. – Ez nem helyes eljárás – tiltakozott az Öreg. – Vagy lenyeli, vagy telefonálok az orvosnak. Az Öreg lenyelte. A terv olyan jól működött, hogy Horace kitalált egy új sémát, miszerint a következő napon minden féladagot tovább kellett volna osztani, és a dupla gyötrelem megduplázódott volna. De a terv meghiúsult. A kórházból való kiengedés utáni öt nappal, kora reggel, az Öreg arra ébredt, hogy megérintik a vállát. Felnézett, és Ricinust látta. – Itt egy csomag magának, Collins úr – mondta Ricinus, és egy testes csomagot nyújtott át neki. – Tegnap este a külvárosban jártam, és ott kaptam valakitől azzal, hogy adjam oda magának. Azt mondta, egy hónapja hagyta az udvarában. Az Öreg kíváncsian tapogatta a csomagot, és a keze megragadott valami kerek és kemény dolgot az egyik végén. Letépte a papírt. – Hát ez kukoricacsutka! – jelentette ki. – Kíváncsi vagyok, mi van alatta. Lejött még egy kis papír. – A régi butykosom – állapította meg. – Vajon... – Eltávolította a csutkát, és a butykost a szájához emelte. – Ó, Uram! – horkantott fel. – Ez kifogástalan! Felállt, és a folyón felfelé tartó rakományhalmokat méregetve végigjárta a fedélzetet. – Készen állunk az útra – jelentette be. – Készen, hogy elhagyjuk ezt a várost. – De nem volt türelmetlen. Tudta, hogy meg kell várniuk az utasokat és a csomagokat. Az indulás egyébként is Cooley kapitány dolga volt. Hirtelen fülsiketítő füttyszó, a harang kongás és a pallócsörlő csikorgása hallatszott. Az Öreg a hikori botjára támaszkodva elvigyorodott. – Nagyszerű nap! – kiáltott fel. – Indulunk! A hajó egy percig csendesen úszott a sodrással, aztán a nagy lapátkerék elkezdte kavarni a vizet, a gőz sziszegve tört ki a kazánból, és az egész fedélzet remegni kezdett a lába alatt. Kezét a füléhez emelve hallgatózott, és jutalmul egy egy-hosszú, két-rövid és egy-hosszú kürtszó hangzott fel. Ez volt a Grace indulási jele. – Ami volt, elmúlt – jelentette ki büszkén –, és én vagyok újra a főnök! Tekintete Horace-ra esett. – Te, fiú! – dörrent rá. – Kapd fel azt a zsák kukoricát, és tedd a rakásra! Horace meglepődött. – Ki... én? – Igen, te! – harsogta az Öreg. – És jobb, ha pattansz is. Horace visszahőkölt. – Tényleg? – kérdezte. – Talán egy medve... De eddig jutott, és nem tovább. Az Öreg nekiugrott, és három csípős ütést mért leghúsosabb testrészére a hikori bottal, mielőtt a meglepett kis ápoló észbe kapott volna. – Vedd fel azt a kukoricát! – mennydörögte az Öreg. És Horace lehajolt a zsákért. Egy újabb, jól irányzott ütés a bottól mintha nagy erőt adott volna a kis embernek, mert a nehéz zsák egyetlen mozdulattal a helyére került. – Nincs erőm ehhez a fajta munkához – nyöszörögte Horace. – Én az eszemmel... – Igen – vágott közbe az Öreg. – Az eszeddel dolgozol, ugye? – De ez a fajta munka nem az én dolgom – erősködött Horace bénán. – Mert a te dolgod az, – értett egyet az Öreg –, hogy beadd nekem azt a finom gyógyszert, ugye? Horace félt megerősíteni vagy tagadni. – Nos, menj, hozd az üveget, és adj egy adagot. Horace habozott. – Pattanj, ha kiáltok! – És az Öreg felemelte a botot. Horace pattant. Egy perc múlva vissza is tért a gyógyszerrel. – Tölts ki egy adagot – parancsolta a főrakodó, és Horace teletöltötte a kanalat. – Most pedig – mondta az Öreg –, idd meg! – Jaj... – Ne jajgass nekem, te sárga képű majom! – és a bot újra a levegőbe emelkedett, készen, hogy Horace-ra sújtson. A gyógyszer eltűnt Horace torkában. – Töltsd újra – parancsolta az Öreg. És Horace remegő kézzel tartotta az üveget, miközben esdekelve nézett az Öregre. – Tölts! – dörrent rá az Öreg. – Meg kell innod ennek a löttynek a legutolsó büdös cseppjét is – hangja hirtelen mézes gúnyra váltott –, amelyik olyan jó ízű, és olyan erőssé tesz. Horace nem volt biztos benne, mit tenne vele egy egész üveg gyógyszer, ha egyszerre venné be, de abban elég biztos volt, hogy mit tenne vele az Öreg, ha nem teszi azt, amit mond neki. Így lenyelte a második kanállal is. – Na, most – mondta az Öreg –, tedd el, amíg újra nem szólok. Horace oldalazva kikerült a bot hatótávolságából, és ledobta a hajóról az üveget. – A folyóba esett – mondta tettetett csalódottsággal. – Talán meg kellene állítanunk a hajót... – Te dobtad bele – javította ki az Öreg. – Meg fogom mondani az orvosnak, hogy a folyóba dobtad az én gyógyszeremet, amint visszaérünk New Orleansba. Meg fogom mondani neki, hogy te dobtad bele. – Horace-ra nézett, majd a botjára, és vissza. „És ha nem pattansz, amikor kiáltok, téged is utána doblak. Elegem van abból, hogy lusta niggereket cipeljek fel és le a folyón. Most pedig menj aludni, hogy készen állj a munkára, amikor Baton Rouge-ba érünk. És ha nem te leszel az első a sorban, alád gyújtok ezzel a bottal. Most pedig tűnés, felfogtad? Horace felfogta. </poem > <big> Jegyzetek </big> {{jegyzetek}} [[Kategória:Novellák]] 403rm1rjpxo38a02670pdoeh6okdn0m